Evidencia, hogy aki megszületik, meg is fog halni. A modern világ mégiscsak rejtegeti a halál témáját és tabuként kezeli azt.
A hagyományos kultúrákban a haldoklót szerettei vették körül, a holttestük körül nemcsak a család, de a szomszédok is virrasztottak, együtt sírtak velük. A ravatal, a temetés, a gyász pontosan leírt menete mind-mind átsegítették a gyászolót a veszteség fájdalmának feldolgozásában.
Ma ez a segítség szinte teljesen hiányzik.
A mai fogyasztói társadalom, kultúra abszolút tabuként közelíti meg a gyászt. A modern kor halottjait halottasházban tartják a temetés napjáig, szinte dugdossák őt és a gyászolókat is.
Szinte kerüljük a gyászolót, mert kellemetlen látni a fájdalmát, nem tudunk mit mondani neki, és egyszerűen félünk tőle, mert őt látván, szembesülni kényszerülünk saját életünk végességével.
Ha olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nincs körülöttünk haláleset, teljesen kerüljük a halál témáját, hacsak nem az esti híradó rémségeiről folytatunk érzelemmentes diskurzust.
Azt szeretnénk, hogy a gyerekünk csak a mai (agresszív) rajzfilmekből tapasztalt halál-tudattal éljen? Azzal, hogy valaki felrobban, meghal, jót nevetünk rajta, aztán várjuk, hogy feltámadjon a következő részben?
A halál tisztelete, maga az élet tisztelete!
A klasszikus mesék sokkal természetesebb halál- és gyászképet közvetítenek.
Szakemberek mégis azt ajánlják, hogy csak a gyerek 3 éves kora körül meséljünk klasszikus Grimm, Andersen meséket, mert akkorra válnak nyitottá a jó-rossz ellentétének befogadására.
Igen ám, de többnyire minden klasszikus mese úgy végződik, hogy "Boldogan éltek, míg meg nem haltak."
És a gyereket előbb-utóbb érdekelni fogja, hogy mi az a halál?
Fontos, hogy ne hazudjunk neki, ne vezessük félre. Ha félünk, kerüljük és elhessegetjük a témát, akkor ő maga még jobban fog félni ettől.
Mivel a halál felfogása életkoronként nagyon eltérő, nagyon fontos szem előtt tartani gyermekünk korát és fejlettségét.
Azt, hogy mi hogyan kezeltük ezt a kérdést, nemsokára megtudhatjátok. Őszinte vagyok, mint mindig, mert bármennyire is felkészültem a témából könyvekből, beszélgetések alapján, mégsem tudtam/tudom teljesen korrektül kezelni a témát. A tabuság bennem van, de küzdök ellene!
Ki is volt Alex?
Alex egy nagytestű, ugatós, tekintélyt követelő kutya volt a Mamáékkal szembeni házban. A lányaim láttán azonban rögtön kezesbáránnyá szelídült, és a kerítés oldalához nyomta hatalmas testét, hogy a csöppnyi kezek simogathassák. Természetesen mindezt azután, hogy a bedobott csontokat a lányok kíváncsi tekintete előtt elrágcsálta.
Hétről-hétre a családi, hétvégi ebéd része volt az a párbeszéd, hogy együnk minél több husit, hogy Alexnek sok csonti jusson.
Emma a legutóbbi ebédnél is kifejezetten örült, hogy jujj de fog örülni ma Alex. Csakhogy most erre a kijelentésére síri csönd lett az ebédlőben. A Mamával összenéztünk, és amikor Emmáék befejezték az ebédet és eltávoztak játszani, összeült a családi kupaktanács, hogy most mi legyen?
Hogyan mondjuk el neki, hogy Alex nincs többé?
Ugyanis szegény Alex beteg volt, és a gazdái elaltatták. Abban egyeztünk meg, hogy azt mondjuk, hogy Alex elköltözött.
Lépjünk picit vissza a múltba
A lányainkkal első perctől őszinték vagyunk minden témát tekintve, és gyermekek számára érthető módon mindig megpróbáljuk elmagyarázni, ha valami érdekli őket.
Mégis, a halál témáját sokáig kerülgettük.
| Dr. Polcz Alain pszichológus, tanatológus (az, aki a halál tudományos megismerésével foglalkozik) szerint beszélnünk kell a gyermekkel a halálról, a gyászról. Hiba, hogy a gyermek ez irányú kérdéseit rendszerint azzal intézzük el, hogy a gyermek kicsi, úgysem érti. Amikor nagyobb: úgyis látott, hallott már eleget. "Az élet és halál titkai" című könyvében arról ír, hogy a régebbi társadalom szocializálta a gyermekeket, az egyik generáció adta át a tudást a másiknak az élet végességéről – a halállal, a temetéssel, a gyásszal kapcsolatos ismereteket. Még a karon ülő kicsiket is odavitték a haldoklóhoz elbúcsúzni. Megvolt a gyermekek szerepe a házban, a templomban, a temetésen. Énekelni, imádkozni, szentelt gyertyát égetni, alamizsnát osztogatni, majd segíteni virágot öntözni a síron, beszélgetni, emlékezni azokra akik meghaltak, és tudni, hogy a rítusok mit jelentenek. Így természetesen nőttek bele a halál fogadásába, a halál ismeretébe. Tudták, hogyan kell a gyászolókhoz szólni, tudták, mit jelent a gyász. A fogyasztói társadalom nem tud mit kezdeni a halállal, tabuvá vált a halál témája és a gyász is. Ma csak az ölés, a gyilkosság ismeretére szocializálódunk. Arról, hogy mi történik azután, hogy mi a halál következménye, mit jelent az élet vége, nem tudunk mit mondani. |
A gyerekpszichológusok kiemelik, hogy a gyermek normális fejlődéséhez hozzátartozik, sőt szükségszerű, hogy olyan meséket is halljanak, amelyben valamely szereplő meghal. Meg kell barátkozniuk azzal a teljesen természetes folyamattal, hogy az ember halandó.
El is fogadtam ezt az érvet, mégis amikor Hófehérkét kellett mesélnem Emmának, eleinte azt mondtam, hogy amikor Hófehérke torkán akadt az alma, összeesett és elájult. Úgy kerültem a halál szót, mint a tüzet.
Emma nagyon érzékeny kislány, egyből megérezte, hogy valami nem stimmel, és két hónapon keresztül, minden este Hófehérkét kellett mesélnem neki. És mindig akadt újabb és újabb kényes kérdése:
- Miért bántja Hófehérkét az anyukája? - Azért mert ő a mostohája, nem az igazi anyukája.
- Hol van az igazi anyukája? - Nagyon beteg volt, és a mennyországba távozott.
- Miért ment oda? Mikor jön vissza? -Sajnos meghalt. És többé már nem jön vissza.
És ezzel végre átléptem ezen a tabun, legalábbis a kifejezés szintjén. Már kimondtam azt, hogy halál, de ....
De jöttek a további kíváncsiskodó, aggodalmaskodó kérdések:
- Meghalt vagy a mennyországba ment? - Meghalt, és a mennyországba ment. (ez valahogy kézzelfoghatóbb volt számára, jobban el tudta képzelni, mint azt, hogy csak egyszerűen megszűnt létezni)
- Miért akarják eltemetni Hófehérkét? Hogy fog tudni akkor felrepülni a mennyországba? - Csak a lelke repül fel, a teste itt marad.
Több alkalommal is megkérdezte, hogy mi az, hogy meghal? És miért temetik el? Most már kitartottam amellett, hogy csak Hófehérke lelke, a lénye hagyja el a testét, a földet, ahol élt, és felmegy a felhők fölé a mennyországba.
És ezt végül 2 hónap elteltével elfogadta.
Ennek nagyon örültem, mert éreztem, hogy Emma két évesen talán megérett arra, hogy az élet mulandóságát nyíltan vállaljuk előtte.
És végre elmagyarázhattam neki, hogy miért nem ismeri az egyik nagymamáját, ezzel közelebb hozva őt a valóságos, nem mesebeli halál témájának feldolgozásához.
Édesanyám több, mint tíz éve meghalt, és soha nem tudtam neki ezt elmondani. Valószínűleg azért, mert én magam, felnőttként sem vagyok még képes feldolgozni a halálát. De most végre erre is lehetőségem nyílt, és elmondhattam neki, hogy az ő Gabi nagymamája is már a mennyországban van, és onnan figyel bennünket, és örül, hogy ilyen csodálatos unokái vannak. És onnan is nagyon szeret bennünket. Ekkor megkérdezte, hogy Anyu, akkor miért sírsz? Elmondtam, hogy azért, mert én is nagyon szeretem őt, és nagyon hiányzik, hogy nem lehet mellettem, de ez az élet rendje, és már nem is sírok.
Ezek után úgy tűnt, hogy elfogadja azt, hogy senki nem élhet örökké. Ha látott a földön egy halott bodobácsot, mutatta nekem, hogy "Nézd Anya, meghalt szegény!"
Szemrebbenés nélkül beszélt a halálról, mígnem egyszer este megkérdezte, hogy "Anya, te is a mennyországba fogsz kerülni, ha meghalsz?". Elmondtam, hogy igen, és onnan fogom őt tovább szeretni. Szegénykém erre elkezdett sírni, hogy "Anya, te ne halj meg, jó?". Azzal próbáltam megnyugtatni, hogy én csak nagyon-nagyon öregen fogok meghalni, amikor már neki is gyerekei lesznek. És különben az emberek az orvostudománynak köszönhetően egyre tovább élnek.
Lehet, hogy az orvostudomány szó nyűgözte le, a lényeg, hogy megnyugodott ettől, és azóta talán csak egyszer említette, hogy nem akarja, hogy én meghaljak.
28 hónaposan aztán Apával arról beszélgettek, hogy mennyire szeretik egymást. Szeretik egymás fülét, orrát, száját.... Az egész játék arra ment ki, hogy Emma kicsikarja az Apjától, hogy ha annyira szereti a száját, akkor adjon rá puszit, mint ahogyan nekem szokott. Apa erre azt mondta, hogy ő csak a felesége száját puszilhatja meg, a kislányáét nem. De Emmának erre is volt megoldása: "Ha Anya meghal, akkor lehetek majd én a feleséged?". Amikor szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy ő mindig Apa kislánya lesz és nem a felesége, egyből átváltott arra, hogy akkor majd Levente lesz a férje. De az én halálom gondolata már egyáltalán nem ijesztette meg, talán azért nem, mert megértette, hogy Apa úgyis ott marad neki biztonságos támaszként.
Továbbra is természetes módon beszélünk a témáról, nincs napirenden, de ha ő szóba hozza, akkor nyitottak vagyunk rá. Pár hete például újra megkérdezte, hogy "Anya, a bogarak is meghalnak?". Láttunk ugyanis a Mamánál egy skorpiót, medálba ágyazva, ezért kérdezte.
Vissza a jelenbe
Szóval Alexről azt mondtam neki, hogy most nem tudjuk átvinni neki a csontot, mert elköltözött máshová. "Hová?" Nem tudtam megmondani, de megígértem, hogy majd megkérdezzük a gazdáját. Bíztam benne, hogy ezzel is időt nyerünk.
Igen ám, de nem bírtam ki, hogy félrevezetem az én nyitott, csodás kislányomat.
Ezért délutáni altatáskor, amikor már láttam, hogy ebből csak pihenés lesz, mert mindenfélét kitalál, hogy ne kelljen aludni, elhatároztam, hogy elmondom neki. Ráadásul pont meghallotta Alex ugatását....Ez volt a pillanat, hogy elmondhassam neki, hogy sajnos ez nem Alex volt, mert Alex nem egy másik gazdihoz, hanem a mennyországba költözött. Alex meghalt.
Elhallgatott, legördült két könnycsepp az arcocskáján, majd hirtelen elkezdett zokogni. Még soha nem láttam, hogy ilyen hamar átváltson zokogásba....Sőt, zokogni sem szokott. Szerencsére két percig tartott, addig míg elmondtam neki, hogy sajnos Alex nagyon beteg volt, nagy fájdalmai voltak, meg is vadult tőle, és a doktor bácsi egy injekcióval örök álomba küldte, hogy többé ne fájjon neki. "De nekem nagyon hiányzik Alex", mondta, és újra felzokogott.
Ekkor azzal biztattam, hogy Alex a mennyországból majd lejön tavasszal, és egy aranyos kiskutya testébe fog bújni, egy olyan kis testbe, ami már nem fog neki fájni. És nekünk elég lesz a kutyus szemébe nézni, és tudni fogjuk, hogy ő Alex.
Ettől teljesen megnyugodott, és pár perc múlva megkért, hogy meséljem neki ezt el még egyszer.
Ekkor rájöttem, hogy bármennyire is jót akartam, még több butaságot mondtam:
- injekciótól meg lehet halni (milyen gondolattal fog ezentúl oltásra menni Emma?)
- ha fáj a testünk, csak lecseréljük
- ha fájdalmunk van, abba belehalunk
- a doktor bácsi egy gyilkos
- álom = halál, nyugodtan fog-e ezentúl lefeküdni?
- reinkarnáció = mindenki pótolható?
Nem tudom, hogy hogyan tudtam volna jobban elmondani neki? Az a lényeg, hogy a mesém után túltette magát rajta, és aznap, de még másnap is megkérdezte, hogy Apának elmeséltem-e már, hogy mi történt Alexel? Megkértem, hogy ő mondja el Apának, amit vonakodva, de aztán megtett.
Hétköznapi hangon, sírás nélkül közölte Apával: " Tudod Apa, Alex meghalt", és azzal folytatta a reggelit.
Túldramatizáltam a dolgot? Nem tudom, de azt gondolom, hogy szokás szerint én nehezebben dolgoztam fel a kérdést, mint egy három és háromnegyed éves gyerek.
Ez is azt igazolja, hogy legyünk őszinték velük. A Halál Tabuja akkor válik igazán ijesztővé, ha nem készítjük fel őket erre a szomorú eseményre. Hadd szokják a gondolatot, vegyék a természet rendjének, mint a születést, nehogy egy nagyon közel álló személy hirtelen halála sújtsa le őket.
Alex, Te pedig nyugodj békében!
Milyen is a reklám-spotokból folyó karácsonyi ünnep?
Valószínűleg új volt számára a helyzet, hogy a könyveket ki is kölcsönözhetjük, vagyis hazavihetjük, ezért a biztonság kedvéért rengeteg könyvet ott helyben el kellett neki olvasnom.
Sokan azért lamentálnak egyedüli szülőként, hogy a nevelési felelősség csak azokat nyomasztja, akiknél marad a gyerek. Ez így is van, de érdekes módon, én ennek csak a pozitívumait érzékeltem. Biztos voltam magamban ezen a téren. Elolvastam egy pár könyvet a neveléssel kapcsolatban, és bíztam az anyai ösztönben. Azt pedig egyenesen tudtam, hogy nem okozok lelki traumát a kisfiamnak, sem véletlenül, sem direkt. Arról nem is beszélve, hogy magamat ismerve az sokkal rosszabb lett volna, ha állandóan összeütközésbe kerülök a volt férjemmel: nem, nem nézhet tévét a gyerek. Nem, nem nézhet Tom és Jerry-t a gyerek. Nem, ne engedd meg neki, legyél következetes, akárhogy is hisztizik! (Különben ezekért már nem tudok felelősséget vállalni, és kéthetente, mikor hazajön a kisfiam az apjától, boldogan újságolja, hogy mit néztek a tévében, és milyen vicces volt, mikor Jerry kupán vágta Tomot egy palacsintasütővel, és Tomnak elszállt a feje.)
A szoptatás ma a reneszánszát éli. Érthető, hiszen az anyatej a legideálisabb táplálék a baba számára, tökéletesen semmivel sem helyettesíthető, és olyan immunanyagokat tartalmaz, amelyek az első hónapokban nélkülözhetetlenek. Lelki vonatkozásban is fontos, hiszen meghatározó szerepe van mind a mama, mind a baba további kapcsolatában.